TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

Diane Scarborough megpróbálkozott a meditációval, de sehogy sem akart sikerülni.

Egy perzsaszőnyegre helyezett hatalmas sárga párnán ült, Tim erkélye szélén, ahol a cserepes virágok dzsungelében szerényen megbújt néhány marihuánapalánta is. A kansasi nap fényesen sütött, és a sík mező fölött bodor gomolyfelhők úsztak az égen, mint misztikus fehér füstpamacsok a kéklő kozmosz előterében.

Diane jobb orrlyukán keresztül hosszan belélegzett, benntartotta, majd kiengedte a levegőt, egész idő alatt a tenyerén tartott kis tejkvarckristályra szegezve tekintetét. Újabb levegőt vett ugyanúgy, ezúttal megkísérelve, hogy figyelmét nagyobb befogadóképességű csakra felé összpontosítsa. Ravi Shankar sztereó készülékből áradó és kemény ritmussal alátámasztott szitármuzsikája adta a művelethez a szükséges biztatást.

De még így sem lelte meg békéjét. Lelke mélyén tovább izzott a harag apja iránt.

„A fene egye meg!” - füstölgött magában, kiűzve a belső béke nehezen kivívott érzését lelkéből, testéből, érzelemvilágából egyaránt. Hát miért képtelen most az egyszer nem tudós, hanem szerető, érző apa módjára viselkedni? Hiszen ő a lánya, nem valami laboratóriumban kifőzött kísérleti alany! Nem valami bonyolult egyenlet, amelyet merő száraz trigonometriai műveletekkel kell megoldani! Ő érző hús, vér és lélek, a férfi pedig a papája.

- Szar! - mondta fennhangon. Fölállt, és a kristályt a kosárba dobta, ahol egész csomó hasonló varázsszer hevert egymás hegyén-hátán. - Szar! Szar és szar! - ismételte dühösen. A lemezjátszóhoz lépett, és lekapta róla Ravi és kompániája lemezét.

Tim fölnézett az íróasztal mögött, ahol egy könyv fölé görnyedve kuporgott. További magazinok és könyvek tornyosultak előtte rendetlen kupacokban, azzal fenyegetve, hogy rádőlnek félig rágott fánkjára és csészényi hideg kamillateájára. A tegnap szívott marihuána illata körüllengte, mint valami álom.

- Mi baj van, kölyök?

- Hát, sehogy sem megy a meditáció, pedig de nagy szükségem lenne rá! - sóhajtotta a lány. Új lemezt tett föl, és a korongra illesztette a tűt. - Születés, iskola, munka, halál! - zendített rá á Fisher hangfalakból a Keresztapák együttes fülsiketítő, világfájdalmas hangon.

Diane elvégzett néhány pogo gyakorlatot, aztán párszor beleöklözött a levegőbe a kemény, recsegő beat ritmusára. Ekkor megütögették a vállát, és megfordulva Tim Reilly ünnepélyes arcával találta szemben magát.

- Hé, Szutykos Joanna! Talán segíthetnél a kutatásban, jó? Ennek a kiderítéséhez nem is lesz szükségünk az öregedre - mondta, és átnyújtotta a lánynak Budd Hopkins Hiányzó idő című írásának egy példányát.

Diane elvette a puha kötésű könyvet, de nem nyitotta ki. Tovább hajlongott a zene ritmusára. Futó csókot nyomott a fiú szájára, majd incselkedve ellépett tőle.

- Tudom. És azt hiszem, pont ez a dolog lényege.

- Igen. Azt hiszem, ez éppolyan, mint amikor egy sebész nem hajlandó kioperálni a saját lánya vakbelét.

- Tim megértően bólintott. Diane a könyv rikító borítójára nézett és elfintorodott.

- Nem, ez valószínűleg több annál, mintha egy orvosdoktor ódzkodna a gerincmasszázs alkalmazásától, de a lényeget azért eltaláltad.

- A rohadt, önző fattyú! - mondta Tim mosolyogva.

- Az álnok, önfejű seggfej! - kiáltotta Diane, és ismét belecsapott a levegőbe. - Hé, fiúkám! Egy kis belépős táncot?

- Annál csábítóbb testi kapcsolatot is el tudnék képzelni. - Tim ezzel jóképű ír ábrázatát visszafordította munkaasztala felé. - De komolyan, Di! Ezt az ügyet magunknak kell megoldanunk. Apád nem segít, akiket fölhívtam, ők sem, a hatóságok meg, akiknek beszéltem az esetről, úgy néztek rám, mintha magam is éppen most szálltam volna ki egy ufóból. Nem. De talán, miután átrágtuk magunkat mindezeken az irományokon és a hipnózisszeánszon is túl leszünk, amit azzal a szélhámossal a hétvégére megbeszéltem, talán képesek leszünk kihámozni, mi is történt velünk.

- Beszéltél már azzal az ufóspecialista alakkal? Joe Camden, ugye?

- Jaké Camden. És az istennek sem hív vissza. Kazalnyi üzenetet hagytam már az újságjánál, és magamnak is összeszedtem egy vaskos kis telefonszámlát.

A fene essen bele! De talán valamivel tekintélyesebb segítséget is kaphatunk, mint az a szarházi riporter a Nemzeti Fürkészőnél!

- Az biztos. Hanem ide figyelj! Apám majd összecsinálta magát, amikor megemlítettem neki a nevét.

- Azt elhiszem. Különösen, mióta tavaly megjelent az a Z kategóriás film. Iigen… Felületes típusú találkozások. De tényleg biztos, hogy Camden teremtette meg azt a figurát?

- Talán nem, de apa máig azt hiszi. A rágalmazás mértékét ugyan nem meríti ki, de az öreg rögtön megfojtaná a fickót, ha bármikor találkozna vele.

Egy vagy két évvel azelőtt egy Ufónyomozó című filmet is piacra dobott valamelyik Roger Krumplifej típusú olcsó stúdió. Alapjául valószínűleg A Nemzeti Fürkésző ufókönyvek sorozata szolgált, és az alkotók között Jacob Camden neve különleges tanácsadóként szerepelt. A filmben, amelynek legfőbb érdeme emberek és a repülő csészealjakról való földöntúli lények közötti perverz szex ábrázolása volt, mellesleg szerepelt egy Titus Wound nevű ufócáfoló is, akit egyenesen sült bolondnak formáztak. Olyasféle hősnek, aki nem hiszi el, hogy a csészealjban valami szörnyeteg rejtőzik, amely aztán az első alkalommal szépen ki is szippantja az agyvelejét. A figura egyértelműen olyan volt, mint dr. Everett Scarborough, különösen lelkes tévéműsoraival és előadásaival, amitől a tudós éktelen haragra gerjedt, hogy dicső tudományát így sárba tiporják. Később elismerte, hogy ez a nyilvánosság jól jött a könyvek árusításához, de azért bántotta a büszkeségét. Mindig bosszantotta, hogy Jaké Camden róla mintázta bizarr alakját. Most pedig igazán nem sajnálta volna, ha a firkászt egy tó fenekén találják meg öntöttvas gatyában.

- Akárhogy is, a fickónak van némi tapasztalata, s ha mást nem tesz is, éppenséggel összehozhat valakivel, aki tényleg segíteni tud.

- No és ez a pofa? - bökött Diane a könyvborítón lévő fényképre a szerző neve alatt.

- Fölhívtam, de annyi dolga van, hogy egy darabig még a csoportjából sem férhetünk senkihez. De elárulhatom, hogy Hopkins egyik haverja ajánlott egy neves pszichológust Kansas City bői. Ahhoz megyünk el hipnoterápiára. Egyszóval még nem reménytelen a helyzet.

Diane visszadobta a könyvet a kupac tetejére, a szoba közepén terpeszkedő ágyhoz lépett, és rávetette magát, védekező mozdulattal takarva el szőke fejét.

- Nem, nem, talán még nem!

- Ne búsulj, bébi - vigasztalta Tim melléülve és hátát simogatva. -Csak egy kis türelemre van szükségünk!

- Értem, Tim - felelte a lány sírós hangon. - Én csak azt szeretném megtudni, mi történt velünk. Ezek a könyvek biztos vagyok benne, hogy a mi kalandunkhoz hasonlóról sem írnak. Tudom - nézte a falon díszlő színes posztert -, tudom, hogy amit átéltünk, az csodálatos és különleges volt!

Tim megdörgölte borostás képét.

- Hm, hmm, értem, mire gondolsz. Mindenesetre izgis volt. Az összes rablási ügy azokban az irományokban vagy rémtörténet, vagy bolondok és lelkibetegek fantaziálása. De mi nem vagyunk hülyék, Diane. Mi egy épelméjű emberpár vagyunk, azám! - Elmosolyodott, és megnyomta a lány pisze orrát. - Legalábbis én normális vagyok.

Tim a lemezjátszóhoz ment és kissé lejjebb vette a hangerőt.

- Hát figyelj. Ez az egész ügyben a legnyomasztóbb. Mindketten láttuk az ufót, mindketten észleltük az időkiesést, és mégis vidáman gondolunk az egészre. Tudom, hogy az apáddal meg mindennel tele van a bögyöd, de a francba, én úgy érzem, hogy kellemes repülésben volt részem, finom füvekkel, klassz lebegéssel. Úgy érzem, mintha valami Maszlov-féle csúcsélményben lett volna részem akkor éjjel, de igazán nem emlékszem rá, csak a kozmikus tudat erős töltésének visszfényét érzékelem. - Szeme lelkesen izzott, amint visszafordult a lányhoz. - És szeretném ismét átélni az egészet!

Diane nem szólt semmit. Nagyjából ő is így érzett, csak kissé megkeseredett szájában az íze. Előző nap folyvást ezen gondolkodott, és most már értette, pontosan mi okozza a problémáját. Meg akarta osztani élményét apjával, azt akarta, hogy csatlakozzon hozzá a kutatásban. Lelke mélyén érezte, hogy apja arra vágyott, hogy valami mély, jelentőségteljes, kozmikus dologgal érintkezhessen a világmindenségben, de vágyakozását logikai érvek börtönébe zárta a tudomány kőszívű rabszolgájaként. Azért volt olyan merev, mert nem merte elengedni magát, félt, hogy eluralkodik rajta a szeretet és az öröm, és akkor ismét keserű veszteség és csapás érheti. Tim ismét mellételepedett.

- Diane, te talán nem épp ilyesmit érzel? Igencsak izgatott voltál a történtek után.

- Háát, igen, azt hiszem - mondta, de nem nézett föl rá. - És eget-földet megmozgatok, de akkor is kiderítem, mi volt ez velünk. Csak túl kell jutnom ezen a nézeteltérésen a papával.

A fiú megcsóválta a fejét.

- Úgy tűnik nekem, mintha csak megjátszanád magadat, Diane. Apuka jól kiüt, te meg, a fenébe is, csak leporolod magad, és máris megint ott vagy a ringben.

„Üssél csak, papa!” - kiabálod. - Ha nem szeretsz, legalább valami érzést mutass irántam, még ha fáj is!” Istenem, micsoda első osztályú fafej a jó öreg Scarborough doki!

Diane szikrázó szemmel pattant föl az ágyról.

- Ne merészeld így nevezni őt, Tim! Everett Scarborough nagy ember! Csak éppen néha vannak bizonyos érzelmi problémái.

- Hát persze! Például egy lyuk ott, ahol a szívének kellene lennie. A lány fölkapott egy hervadt virággal teli bronzvázát, és a földhöz csapta, bűzös vizet fröcskölve szerteszét.

- Fogd be! Fogd be a szádat, Tim! Apám igenis szeret engem! - Arcán könnyek gördültek végig, hangja megbicsaklott. - Nagyon is szeret engem!

- Hé, én csak szeretném helyrebillenteni a kedélyedet, Diane! Ne dühöngj! Én egy jókedélyű hölgyet szeretek, de csak azt!

Diane zokogva rogyott vissza az ágyra. Most tört föl benne minden, az egész hétvégi csalódás, ötvözve a kislánykorára emlékeztető szívfájdalommal. Nem volt több ereje visszatartani, rázúdította tehát Tim egyik kedvenc pehelypárnájára. Rázta a zokogás, csuklott, ömlöttek a könnyei.

- Noo! - dörmögte Tim. Föléhajolt, megsimogatta, nyugtatgatta. - Ne haragudj! Néha én is egy nagy majom vagyok, Di. Bocs, hogy a legfájósabb tyúkszemedre léptem!

A lány hanyatt fordult, és a szemébe nézett. A fiú jóképű volt, ez kétségtelen - ez még bozontos haja, kopott farmere és föltupírozott hatvanas évekbeli megjelenése ellenére is jól látszott. A papa maga mindig ízlésesen és választékosán öltözött. A hatvanas évek forradalma csak indulatosságában mutatkozott meg. Politikai nézetei hagyományosan liberálisak voltak, igaz, a keleti partvidék előkelő köreinek „törődj a magad dolgával” liberalizmusának stilusában. Tim vad eszméit nehezen viselte el. A papa persze nem láthatta azt, amit ő: hogy Timothy Reilly értékei messze túlmutatnak holmi ízléses és elegáns öltözködésen, radikális politikai nézetein, vallásán, filozófiáján vagy éppen némi drogfogyasztáson.

És mindennek a tetejébe éppoly intelligens volt, mint ő, ha nem még intelligensebb.

- Persze néha igazán megérdemli - duruzsolta a lány megenyhülve. - Ahogy veled is bánt, ahogy általában viselkedik.

- Iiigen, de mégiscsak az öreged. Szereted őt, és ezt meg is érdemli. Különben derék fickó. Á világ sava-borsa meg minden. Azt hiszem, attól gurultam be, ahogy veled bánik néhanap. De talán még azt is megértem. - Megsimogatta Diane hosszú, selymes haját, és megcsiklandozta az álla alatt. - Te ugyanis egy provokatív egyén vagy. - Fölemelte az arcát, és ajkát ajkához érintette, sóhajtásnyi érzékiséget kölcsönözve a könnyed mozdulatnak. A csókban visszhangzott a tegnapi Old Spice whisky marihuánával és könnyű fogkrémmel kevert illata.

- Az vagyok. Az vagyok? - nevetett, odakapott, és belemarkolt a fiú nadrágjába. - Miből gondolod?

Érezte, amint végigfut rajta a villám. A farmer hajlata egy pillanat alatt elvesztette korábbi lazaságát. Arcán megfeszültek az izmok.

- A tapasztalat - felelte reszelős hangon.

Diane torokhangon fölkuncogott, ujja hegyével egy pillanatra megérintette a feszes kidudorodást, aztán elhúzódott tőle, és kiült az ágy szélére.

- Tudod, borzalmas ez a fejfájás. Különben igazán kedvem lenne…

- Hmm. Hozzak netán egy aszpirint? - évődött, és a lány mögé kerülve belecsókolt a tarkójába. Borostájának érintésére borzongás futott végig Diane gerincén.

- Nem. Talán valami más orális gyógyszert.

- Kaphatnék pontosabb információt? - Bal kezének ujjaival játékosan végigcirógatta a domború csípő ívét.

- Ööö… nem jut eszembe a neve. Pedig itt volt a nyelvem hegyén. Tim fölnevetett.

- Egy szót se többet, madame. A mai cunnilingus-kínálatunk igazán kiváló. Van kitűnő aszpikos nyelvünk, ínyenceknek való csípős-fűszeres nyelvünk és puhára párolt, szaftos, szeletelt nyelvünk. Választhat kedve szerint. - Átkarolta a lányt, és keze a bal mellére simult.

- Óó.,. csomagolja be mindegyiket és tegye a hűtőbe, jó lesz később. Azt hiszem, azonnal jöhet a második fogás!

- Ó, ez csak természetes, madame. Első osztályú, ember formájú Kansasból való specialitás. Ahaaa! Úgy látom, épp most adták meg a végső formáját. Levegyem a fedőt, hogy megtekinthesse?

- Hogyne! És remélem, tudja, hová tegye azután.

Tim kuncogva leszökkent az ágyról, és lerúgta a tornacipőjét.

- Micsoda pompásan tálaljuk a csábítás menüjét, Diane, nem? - incselkedett farmernadrágjával birkózva.

A lány felkönyökölt a párnán, érzékien megnyalta az ajkát, és félig hunyt szemmel legcsábosabb hálószoba-pillantását lövellte felé válaszul. A fiú nyögdécselve szabadult meg végre a nadrágtól. Egy pillantás múlva már a lány fölött is volt, blúzával matatott, csókolta az ajkát, nyakát és kibomló mellét.

Rövid idő alatt kihámozta piros csíkos ingéből (Diane ma nem vett föl melltartót, így nem kellett szöszmötölnie annak kikapcsolásával és lehúzásával). A ragyogó, kemény mellek máris a keze és a szája alatt feszültek, nyalta, csókolta és minden más lehetséges módon „kezelte” őket. Tim azzal a ritka tulajdonsággal rendelkezett, hogy egyszerre volt zabolátlan és nagyon kifinomult. Mások ilyen férfiasan durva lerohanásukkal még kárt is tehettek volna bennük, Tim érintése viszont pontosan eltalálta a barbár és az érzéki közötti átmenetet. Előfordult, hogy amikor ilyen hangulatban volt, a lány úgy érezte, hogy a világ legcsodálatosabb szeretője éppen megerőszakolja, és elveszítette minden önuralmát, de mégis gyönyörűségét lelte benne.

Miközben ajka a feszes mellbimbókra tapadt, bal keze a lány farmerének övén és cipzárján szorgoskodott. Hamarosan már csak egy szál fekete selyembugyi maradt kedvesén. Tim felhördült az élvezettől, amint végigsimított rajta. Maga ajándékozta neki. ízlése saját ruhatárában ugyan főleg csak a pamut- és lenszövetet tűrte el, arról azonban gondoskodott, hogy barátnőjének teljes választéka legyen a legszexisebb darabokból: harisnyatartókból, kombinékból, bugyikból és más hasonlókból. De most nincs idő ilyesféle ínyencségekre, máris neki kell látnia a fő fogásnak. Lélegzetvétele fölgyorsult, apró, nedves, sikamlós és izgató csókokat hintett a lány mellei közé, hasára és ágyékára. Diane nézte, amint ajka végigvonul keskeny hasán, feje fölmeredő mellbimbói között ficánkol és hajladozik. Érintésétől a gyönyör pókhálója csiklandozta finom bőrét, s amikor a nadrágocská-hoz ért, úgy érezte, hogy ott és abban a pillanatban kész á beteljesülésre.

Ám egy pillanattal azelőtt, hogy szenvedélyes lendülettel arcához emelte volna ölét, Tim abbahagyta, és mosolyogva fölemelte a fejét.

- Ó, igen. Elfelejtettem. Rögtön a második fogás. Helyes. Diane érezte, hogy fölforrósodik és nedvessé válik. Erejéből csak

egy bólintásra futotta. Máskor egy órát is eltöltöttek ilyesféle előjátékokkal, mielőtt magára a dugásra került Volna sor. Olyan kellemesen durva, olyan csodálatos… Most csak arra vágyott, hogy kellemesen kitöltse és apró lökésekkel túlhajtsa őt azon a határon, amely után már csak az önkívület következik, s amiről Tim már bebizonyította, hogy képes elérni.

A fiú legördült az ágyról, lerúgta sportalsóját, pénisze úgy szökkent elő, akár egy tisztelgés. Végén egy csöppnyi nedvesség csillant. A lány odanyúlt, és megmarkolta a szárát, lágyan, de mégis határozottan. Tim megvonaglott, visszafogta a lélegzetét, és lehunyta a szemét.

- Óóóóóh! - nyögte. - Hrróóóóóhhhh! - Mozdulatlan maradt, akár a macska, mikor simogatják, hagyta, hogy kedvese teljesen keményre becézze, majd játékos ujjaival kicsit golyózzon is.

- Diane! - suttogta, visszamászva az ágyra.

- Diane!

A lány szája száraz volt, de cicusa nyilvánvalóan nem! Érezte, amint a gyönyör nedvének csöppjei begördülnek feneke vájatába. Széttárta a lábát, és segített a fiúnak, hogy testének merőleges tagját a tátongó forróság felé vezesse.

- Igen! - sóhajtotta.

- Igen! - felelte Tim.

- Csörrrr! - szólt közbe a telefon. Döbbenten dermedtek meg a behatolás első szakaszában. A fiú

„mondd, hogy ez nem igaz!” tekintettel nézett a lány szemébe. Ami Diane-t illeti, hevülete úgy vált semmivé, mint a sivatagi harmat. Egyetlen gondolata az volt, hogy talán apja hívja. Bocsánatot kér, közli, hogy máris a következő repülőjáraton van, jön, hogy mindent rendbe hozzon, hogy most már hisz neki, és borzasztóan bánja, hogy egyáltalán valaha kételkedett benne.

- Ó, hogy a pokol tüze eméssze el! - nyögte Tim, lejjebb nyomulva vágyott célja felé.

Diane azonban felszökkent, amitől Tim fájdalmasan a kemény matracnak ütközött. A lány kisiklott alóla, leszökkent az ágyról, és az íróasztalon csörömpölő készülékhez ugrott.

- Dia…aaane! - hördült Tim fájdalmasan és csalódottan, de főleg átérezve helyzetének keserves komikumát.

- Bocsáss meg, szerelmem! De tudod, mennyire fontos lehet ez a hívás! - nyúlt a lány a telefonkagyló után.

- Eeegenn! - morogta Tim a párnába fúrt arccal, tompa hangon. -Eegen, tudom.

Diane a füléhez emelte a kagylót.

- Halló!

- Halló, halló! A Reilly lakással beszélek? Életbevágóan fontos ügyben hívom vissza!

Diane szíve megdermed. Mégsem az apja az. A re-szelős hang durva kiáltásnak hatott apja ünnepélyes baritonjához képest.

- Igen, jó számot hívott.

- Pompás! Netán magával Diane Scarborough kisasszonnyal beszélek?

Diane meglepődött.

- Igen, miért? - Teljesen pucéran, gondolta magában.

- Ó, milyen szerencsés nap ez nekem! Ugyanis mindkettejükkel beszélnem kell a közelmúltbeli hihetetlen élményükről. Hadd magyarázzam meg… a nevem Jaké Camden, és nagy örömömre szolgálna, ha bármi lehetséges módon segíthetnék maguknak.

Diane először csak zavarodottságot érzett. A név ellazult húrt pendített meg a tudatában. Jaké Camden, a papa egyik ellensége. De aztán eszébe jutott, mennyire szükségük van valami szakértő segítségére ebben az ügyben, és milyen kevés biztatást kaptak Everett Scarborough részéről!

- Ó! Mr. Camden! Hát hogyne! Már nem is reméltük, hogy visszahív bennünket.

- Iiigen! Igazán sajnálom, de pénteken és a hétvégén távol voltam, és itt, a szerkesztőségben is jócskán összekuszálódtak a szálak. Figyeljen, Mrs. Scarborough, jól értettem a dolgot? Azt mondja, hogy a barátjával, ezzel a Timothy Reilly fiúval együtt elrabolták valami repülő csészealjra?

Diane Tim felé pillantott, aki már az ágy szélén ült, kissé még most is csalódottan a durva beavatkozás miatt, lepedővel a dereka körül, és a telefon után nyúlt.

- Hadd beszéljek vele! De a lány fejét rázva elhúzódott tőle, magával cipelve a készüléket az ablakhoz.

- így van, Mr. Camden. Vagy legalábbis így látszik! Nagyon röviden fölvázolta a történteket.

- Uhúú! Igencsak keménynek tűnik. Jól vannak? Van bármi jele lelki megrázkódtatásnak? Ó, és kérem, szólítson Jake-nek.

- Nincsenek. Sem fájdalom, sem külső jelek, semmi. Csak kíváncsiság. Legalábbis így érzem. Gyötrő kíváncsiság… izé… Jaké. És azt hiszem, igazán szükségünk lenne némi segítségre. Valakire, aki hisz nekünk, aki támogatna annak kiderítésében, mi is történt. Valaki, aki már régebben is foglalkozott ilyesmivel.

- Nos, én már számtalan ufó-emberrablási esettel foglalkoztam, Diane. Ismerem a témát. A maguk esete a többiekétől erősen eltérőnek látszik. Nem éreznek félelmet vagy iszonyatot a történtekkel kapcsolatban, igaz? Hmmm! Ez az egész kérdésben áttörést jelentett. De őszintének kell lennünk egymáshoz! Maga véletlenül nem dr. Everett Scarborough lánya?

- De igen.

- Nos, bocsássa meg, hogy intim családi kérdések iránt érdeklődöm, de, bár ő megrögzött cáfolója az ufók létezésének, azért kiváló kutató. Talán nem meri elmondani neki, mi történt?

- Neem, Jaké. Már elmondtam. De nem hajlandó beszállni. Még a lehetőségét is elutasítja, hogy ilyesmi megeshetett velem. Személyesen kértem segítséget apámtól, de visszautasított.

- Eeej, sajnálom, Diane. - Egy pillanatra elhallgatott. - Ide figyeljen, gondolom, tudja, apja milyen érzelmeket táplál irántam…

- Igen, Jaké. De szükségünk van valaki segítségére!

- Ó, Istenem! Csak nem zárkózik el tőlük Jaké Camden is?

- Ó, gyermekem, hát persze! Amit csak tudok, megteszek. Túl izgalmas az egész ahhoz, hogy elhanyagoljam. Komolyan gondolom, amit mondtam, kész áttörés lehet! Jóindulatú ufóemberrablás! Hah! De semmi esetre sem kívánok magának kellemetlenséget, Diane. Csak azt szeretném határozottan tudni, hogy az én bevonásommal nem dühítjük-e föl mértéktelenül a papát.

- Ez legyen az ő gondja, jó, Jaké? - Diane Scarborough hangja nyugodtan csengett.

- Iiigen, igen. Hát legyen úgy! Ezek szerint azt hiszem, találkoznom kellene magával meg azzal a Reilly fiúval. Együtt ki kellene mennünk oda, ahol maguk szerint megtörtént a dolog. Apropó, látta még valaki azt a csészealjat? Jelentette valaki a zsaruknak? Jelent meg róla valami az újságokban?

- Erről semmit sem tudok. Persze igazán nem is néztünk utána. Nem gondoltunk rá.

- Jól is van így. Ez az én szakmám. Majd kikérdezzük a szomszédokat, és játszunk egy csomó érdekes játékot. Hamarosan leásunk a dolog gyökeréig. Ezt megígérem. Csak lazítson és érezze jól magát, mivel ebben az ügyben igen különleges személyiség, és megkap minden segítséget, amit joggal elvárhat.

Milyen rendes fickó - gondolta Diane. - Nem is olyan hígvelejű fafej, amilyennek apja leírta. Maga ez a beszélgetés mintha súlyos terhet vett volna le a válláról.

- Köszönöm, Jaké. Mikor számíthatunk a találkozásra?

- Holnap. Jó lesz úgy? Van itt egy s más elintéznivalóm a szerkesztőségben, de holnap odarepülhetek, bérelek egy kocsit, és elmegyek magukhoz. Persze, szükségem lesz hozzá egy kis eligazításra.

- Ilyesmiben én nem vagyok igazán jó - mondta Diane. - A barátom viszont annál inkább. Majd ő mindent elmagyaráz. És Jaké, nagyon köszönöm a segítséget! Nekem az a legrosszabb az egészben, ahogy az emberek néznek rám, amikor beszélek róla.

- Ez is hozzátartozik a szindrómához, gyermekem. Nincs vele egyedül. Szóval, akkor holnap találkozunk.

Visszament a készülékkel az ágyhoz, és átadta Tininek.

- Hallod? Jaké Camden az!

- Ez nem tréfadolog - mondta Tim, és átvette a kagylót. - Helló, Mr. Camden. Borzasztóan örülök, hogy visszahívott.

Mialatt a fiú apja ősellenségével tárgyalt, Diane visszabújt fehérneműjébe, farmerébe, fölvette a blúzát, és megrendítően üresnek érezte magát.

Amikor Tim letette a telefont, szélesen mosolygott. Diane kiemelt egy könyvet az asztalon heverő kupacból. A Nemzeti Fürkésző ufógyűjteménye - írta Jaké Camden. Letelepedett egy öreg forgószékbe, és lapozgatta a kötetet. Tim odalépett hozzá, mellétérdelt, és gyengéden simogatta a hátát.

- Akkor hát holnap reggelre itt lesz - közölte. Még most is csak egy szál lepedő volt a derekán, és látszott, hogy akármikor szívesen ledobná és folytatná a megkezdett hadműveletet. Diane azonban már semmi kedvet sem érzett hozzá.

- Nagyon jó. Most pedig jó lenne, ha még egyszer átvennénk a dolgot - mondta.

- Ühüm… azt hiszem, máris készen állok, szerelmem - dörmögte Tim kedveskedve.

- Tim, életem nagy szerelme és hűséges társam, vannak sokkal lényegesebb dolgok e világon a puszta testiségnél.

A fiú elnevette magát, és arcon csókolta kedvesét.

- Eegen. Azt hiszem, igazad van. - Ő is fölkapott egy könyvet, és visszahevert az ágyra. - A pofa visszahívott. Szinte hihetetlen, de a széltoló visszahívott! Ezzel mi is előléptünk ufókutatóvá. Most már valóban leásunk a dolog gyökeréig!

- Szóltál neki a hipnózisügyről, azzal a pszichológussal? Diane elszakította tekintetét a mandulaszemű idegenek „művészi” ábrázolásaitól, és szembefordult a fiúval.

- Nem. Miért, kellett volna?

- Holnap is ráérünk elmondani, azt hiszem. - Egy darabig dobolt ujjaival a képen, aztán váratlanul Tim orra alá nyomta. - Timothy, fölidéz ez a kép bármit az emlékezetedben?

A fiú jól megnézte és fölvihogott.

- Iiigen. Pont olyan, mint az úrvacsorai abrosz.

- Neee! Úgy értem… nem gondolod, hogy láttunk ilyenféle alakokat az emlékezetkihagyásunk idején?

Tim megvonta a vállát.

- Én egy átkozott pillanatra sem emlékszem, de ez itt igencsak szokványos földöntúli. Rengetegen láttak már hasonlót. Azt hiszem, ez a kollektív tudatalatti képe a tárggyal kapcsolatban.

Diane Scarborough még egyszer alaposan megnézte a képet: majdnem rovarszerű szemek, háromszögletű arc, kifejező száj és finoman metszett orr.

- Én sem emlékszem semmire, Tim, de az ösztöneim azt súgják, hogy abszolúte semmit sem láttunk, ami ehhez lenne hasonló.